Te vagy az életem legjobb része!


Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.


Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápadt visszhang, amit az emlékezetem általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá.


Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.


Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem... tovább már nem bírnék meglenni nélküle.


Ha már az a sorsom, hogy darabokra szakadjak, akkor legalább annyi örömöt akarok cserében kisajtolni a pillanatból, amennyit csak lehet.


Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.


Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.


Kétségbeesetten megpróbáltam addig nyújtani, csavargatni az igazságot, míg úgy el nem görbült, hogy már hazugság lett belőle.


A szerelem erőt ad valakinek, hogy összetörjön téged. Én helyrehozhatatlanul össze voltam törve.


A szívem vadul kalimpált, a vérem forrón lüktetve, sebesen áramlott az ereimben. A tüdőm csordulásig telt a bőréből áradó édes illattal. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész voltam - nem gyógyult, hanem inkább "soha-meg-nem-sebzett".


Ide-oda sodródtam éberség és álom között, de mindig újra visszasüppedtem az öntudatlanságba.


Sötét minden, mint szürkületkor egy borús napon, csak egy kevés fény dereng, hogy lássam, nincs semmi látnivaló. Én pedig ott rohanok úttalan utakon a homályban, és csak keresek, keresek, keresek valamit, egyre kétségbeesettebben. Ahogy múlik az idő, próbálok gyorsabban futni, de ettől csak még ügyetlenebbül csetlek-botlok... Aztán mindig eljön az az álombéli pillanat - és hiába érzem, hogy közeledik, mégse tudok soha felébredni, mielőtt utolérne -, amikor már nem emlékszem rá, mit is keresek. Amikor rájövök, hogy nincs is itt mit keresnem, hogy nem fogok találni semmit, hogy soha nem is létezett semmi más, csak ez a kietlen, kihalt erdő, és soha nem lesz semmi más... semmi, de semmi.


Ma éjszaka az ég teljesen sötét. Talán ma éjjel egyáltalán nem is világít a hold - holdfogyatkozás van, vagy újhold. Újhold... Összeborzongtam, pedig nem is fáztam.


Úgy éreztem, mintha egy rémálom fogságába estem volna, egy olyanba, amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor tudod már, hogy véged, de a lábaid mégsem mozognak elég gyorsan.


Jacob egész egyszerűen sugárzóan derűs természet, és ezt a vidámságot úgy hordja magával, mint valami aurát. Megosztja mindazokkal, akik elég közel kerülnek hozzá. Mint a Nap, meleget sugároz minden vonzáskörébe került bolygóra. Nem szándékosan, hanem mert a természetéből fakad, egyszerűen ilyen. Nem csoda, ha alig vártam, hogy viszontlássam.


Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.


Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!


Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam.


Mi van akkor, ha azt hiszed, valami úgy van, ahogy gondolod, de óriási tévedésben vagy? Mi van, ha olyan makacsul hiszel az igazadban, hogy az igazságot még csak fontolóra sem veszed? El tudod-e nyomni az igazságot, vagy az valahogy mégis megpróbál a felszínre törni?


Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.


Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.


A köteléket, ami egymáshoz fűz minket, nem szakíthatta el sem a szétválás, sem a távolság, sem az idő. És nem számít, mennyivel különlegesebb, gyönyörűbb, okosabb vagy tökéletesebb nálam, ő is ugyanolyan visszavonhatatlanul megváltozott, mint én. Ahogy én mindörökre őhozzá tartozom, ugyanúgy ő is mindig az enyém lesz.


Könnyebben elviseltem volna, ha megöl ebben a pillanatban, mintsem egyujjnyival is távolabb kerüljek tőle.


Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam. Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon, de ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat - azt az életet, amit választottam.


Hát csakugyan létezik olyan világ, amelyben parányi, jelentéktelen városkák határában ősi, legendás lények rohangálnak, hogy mitikus szörnyetegekkel küzdjenek meg? Minden képtelen mese igaz lenne? Léteznek még egyáltalán épelméjű, hétköznapi dolgok, vagy az egész világ csak varázslatból és kísértettörténetekből áll?


A szerelem irracionális, emlékeztettem magamat. Minél jobban szeretsz valakit, annál kevésbé bírsz ésszerűen viselkedni.


Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. (...) És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is.


Már egészen elfelejtettem, milyen érzés boldognak lenni. Márpedig most boldog voltam. Olyan boldog, hogy jó ötletnek tűnt belehalni.


Amint megszeretsz valakit, többé nem tudsz logikusan gondolkodni róla.


Nem tartottam számon a napokat - nem volt rá semmi okom. Amennyire csak lehet, igyekeztem a jelenben élni, ahol nincs sem lassan halványuló múlt, sem gyorsan közeledő jövő.


Egy dolgot alaposan megtanultam - és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.


Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.


Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék.


El sem tudtam képzelni, hogy létezhet még olyan dolog a világon, amitől nekem félnem kellene - fizikai dolgoktól semmiképpen. Ez az egyik előnye annak, ha az ember mindent elveszített.


Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik.


Így inkább Júlián gondolkodtam még egy kicsit. Vajon mit csinált volna, ha Rómeó faképnél hagyja, nem azért mert száműzik a városból, hanem mert egyszerűen megunja őt? Vagy mondjuk Rozália alaposan lehordja, és ettől Rómeó meggondolja magát? Vagy nem veszi feleségül Júliát, hanem egyszerűen kereket old? Úgy véltem, tudom, mit érzett volna akkor Júlia.


Mindennek van határa, még annak is, hányféleképpen lehet összetörni egy ember szívét.


Senki sem örül a rivaldafénynek, ha sejti, hogy perceken belül hasra fog esni.


Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai... Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a láthatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek.