- Szeretlek - suttogtam.
- Most már te vagy az életem - felelte egyszerűen.


Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.


Éreztem - és úgy sejtettem, ő is érzi -, hogy a holnapi nap sorsdöntő lesz. A kapcsolatunk nem egyensúlyozhat továbbra is a kés élén, le kell esnie róla vagy erre, vagy arra - hogy merre, az teljességgel az ő döntésétől és ösztöneitől függ. Én már döntöttem, még mielőtt tudatosan választhattam volna, és kész voltam vállalni ennek a döntésnek minden következményét. Az én számomra nem létezett ijesztőbb, gyötrelmesebb gondolat annál, hogy elszakadjak tőle. Ez egyszerűen lehetetlenség.


A Pokol nem is olyan rossz, ha van veled egy angyal.


- De én nem akarok elbúcsúzni tőled.
- Hát nem érted? Pontosan ez bizonyítja, hogy igazam van. Fontosabb vagy nekem, mint én neked, mert én meg tudom tenni... - Megrázta a fejét, szemlátomást küszködött.
- Ha az a helyes, hogy elbúcsúzzunk, akkor én inkább magamnak okozok fájdalmat, mint hogy neked ártsak, nehogy veszélybe sodorjalak.



Sokkal... okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem. De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled.


Jól titkolod - mondta lassan. - De azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad.


Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor.


Lassan összeszedegettem a holmimat, és közben megpróbáltam elfojtani a dühömet, mert attól féltem, elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.


Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy működik, mint másoké?


Hogyan csinálják ezt az emberek - félretenni minden félelmüket, és feltétel nélkül bízni valakiben, minden tökéletlenségük és félelmük ellenére?


Az ujja lassan végigsimított a gerincemen, éreztem, ahogy felgyorsul a lélegzete. Kezem erőtlenül támaszkodott a mellkasának, és már megint szédültem. Lassan előrehajtotta a fejét, és másodszor is megérintette hűvös ajkával az enyémet, nagyon óvatosan, résnyire nyitott szájjal. És akkor összeroskadtam.


Felemelte a kezét, a szemén láttam, hogy vívódik, aztán gyorsan végigsimított ujja begyével az arccsontomon. A bőre ugyanolyan jeges volt, mint mindig, de ott, ahol megérintett, a bőröm ijesztően forró lett - mintha megégettem volna magam, csak még nem érezném a fájdalmat.


Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.


Bármennyi közös időt szánt is nekünk a sors, egy percet sem akartam veszíteni belőle.


Ha valaki halhatatlan, az, úgy látszik, végtelen türelemmel is rendelkezik.


Ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban.

- Szerintem a barátaid mérgesek rám, hogy elraboltalak tőlük
- Túl fogják élni..
- Akkor megeshet, hogy vissza sem adlak nekik.


- Hogy lehet az, hogy előjössz napvilágnál? - Mese.
- Nem éget porrá a nap? - Mese.
- És nem is alszol koporsóban? - Mese. Nem tudok aludni.
- Egyáltalán nem?


Majdnem kilencven éven keresztül járkáltam az én fajtám és a tiéd közt... és egész idő alatt azt hittem, elég vagyok önmagamnak, nem jöttem rá, mit is keresek. És nem is találtam semmit, hiszen te sem éltél még akkor. - Ez nem igazság - suttogtam, miközben az arcom még mindig a melléhez simult, és a lélegzését hallgattam. - Nekem egyáltalán nem is kellett várnom rád! Én miért úsztam meg ilyen könnyen? - Igazad van! - helyeselt Edward, szemlátomást mulatva rajtam. - Tényleg meg kéne kicsit nehezítenem a dolgodat! - Kiszabadította az egyik kezét, elengedte a csuklómat, de csak azért, hogy óvatosan a másik kezébe vegye. Lágyan végigcirógatta nedves hajamat a fejem búbjától le egészen a derekamig. - Neked mindössze az életedet kell kockára tenned minden másodpercben, amit velem töltesz, ez igazán nem nagy dolog. Neked csak a természetnek, az emberiségnek kell hátat fordítanod... mit számít az?


Azt mondtad, hogy szeretsz.
- Ezt már eddig is tudtad. - Lehajtottam a fejem.
-Igen, de azért jó volt hallani. A vállába rejtettem az arcomat.
- Szeretlek! - suttogtam.
- Most már te vagy az életem - felelte egyszerűen.


Három dologban teljesen biztos voltam: az első hogy Edward vámpír. A második hogy egy része-és kitudja mennyire domináns része-a véremre szomjazik. És a harmadik hogy feltétel nélkül és visszavonhatatlanul belé szerettem.


A bátorság egy ponton túl már őrültség.


Minden apa álma, hogy a lánya elkerül a háztól, mielőtt istenigazában beindulnának a hormonjai.


Ha létezik egyáltalán kellő számú tanúbizonysággal alátámasztott beszámoló, hát a vámpírokról szóló ilyen. Nem hiányzik semmi. Hivatalos jelentések, közismert személyek - orvosok, papok, rendőrbírák - eskü alatt tett, írásbeli nyilatkozatai: egyetlen jogász sem kívánhat ennél meggyőzőbb bizonyítékokat. És mégis, ugyan ki hisz a vámpírokban?

- Még mindig fura érzés, hogy sose tudom, mit gondolsz!
- Tudod, mi többiek egyfolytában így érezzük magunkat.
- Nehéz élet lehet...

- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... -  suttogta, és én lesunytam a fejem, nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
- Micsoda buta bárány! -  sóhajtottam.
- Micsoda beteg, mazochista oroszlán!

- Azon gondolkodtam, amíg futottam... -  Elhallgatott.
- Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!
-  Buta Bella! - kuncogott.

- Kimondtad párszor a nevemet - vallotta be. Megadóan sóhajtottam.
- Sokszor?
- Mit értesz pontosan azon, hogy sokszor?
- Jaj, nem! -  Lehajtottam a fejemet. Lágyan, magától értetődően vont a mellére.
- Ne legyél zavarban! - suttogta a fülembe. - Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném!

-  Azt mondtad, hogy szeretsz.
-  Ezt már eddig is tudtad. -  Lehajtottam a fejem.
- Igen, de azért jó volt hallani. A vállába rejtettem az arcomat.
-  Szeretlek! -  suttogtam.
- Most már te vagy az életem - felelte egyszerűen.


- Most mit csináljak veled? - nyögött fel kétségbeesetten. - Tegnap, amikor megcsókoltalak, rám vetetted magad! Most meg elájulsz itt nekem!
Esme kérdően vonta föl finom szemöldökét.
-  Nincs olyan dolog, amit Edward ne csinálna remekül, nem igaz? -  magyaráztam.
Jasper fölvihogott, de Esme rosszallóan nézett Edwardra.
- Remélem, nem vágtál föl nagyon Bella előtt. Nem illik hencegni! -  leckéztette.

Megfogta a kezemet, elvette az ajkáról, de az arcához simította.
-  Szeretlek - mondta. - Gyönge mentség arra, amit teszek, de azért igaz.
Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan kimondta: szeret. Ő talán nem volt ennek tudatában, de én annál inkább.

És az angyal zokogott, szaggatottan, könnyek nélkül.
Egy angyalnak nem szabadna sírnia, ez így nincs rendjén. Megpróbáltam utat találni hozzá, és megnyugtatni, hogy minden rendben van, de a víz túl mély volt, rám nehezedett, és nem kaptam levegőt.

- Ideje elvinnünk innen -  közölte kurtán Carlisle.
- Nem, én inkább aludni szeretnék! -  siránkoztam.
- Nyugodtan alhatsz, kedvesem, majd én viszlek! -  nyugtatgatott Edward.
És végre a karjaiban voltam, a melléhez szorított -  lebegtem, és már nem fájt semmi.
-  És most aludj, édes! -  hallottam még kedves szavait, aztán mély álomba zuhantam.

-  Fél a tűtől -  mormolta Edward magában, és a fejét csóválta. -  Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...

A fájdalom és a gyógyszerek nem taglózhattak le annyira, hogy ne reagáljak az érintésére. A monitor hirtelen összevissza kezdett csipogni - most már nem csak Edward hallhatta, hogy a szívem rendetlenkedni kezd.
- Ez kínos -  motyogtam. Edward ravaszul kuncogott.
- Hmmm, kíváncsi lennék...
Lassan fölém hajolt: a csipogás felgyorsult, még mielőtt az ajka hozzáérhetett volna az enyémhez. Amikor végül találkozott az ajkunk, bár csak egészen lágyan ért hozzám, a csipogó ketyere kiakadt és megkukult.

- Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna!(Bella)

-  Alkonyat van megint -  mormolta. - Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

- Bella! - Az ujja könnyedén végigsimított az ajkam körvonalán. - Én mindig veled maradok. Ennyi nem elég?
Megcsókoltam számon kószáló ujját, és elmosolyodtam.
- De elég, egyelőre.

- Figyelj rám - mondtam. - Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?
- De igen, elég -  felelte mosolyogva. - Örök időkre elég. Aztán lehajolt, és újra a nyakamhoz érintette hűvös ajkát.