Ma már akinek sikerült eljutnia a moziba, az láthatta, a Hajnalhasadás 2.részét, sajnos én nem tartozom ezen szerencsések közé, de még legalább novemberben látni szeretném a filmet. Mindenesetre, a port.hu-sak már írtak is egy kritikát róla, azok olvassák el, akik már látták a filmet! Íme a kritika:

A Twilight-franchise záró zárófelvonásban a vérszívóvá változott anya, Bella és az övéi és a csatlakozó barátok egymásnak feszülnek a félember-félvámpír gyermek elpusztítására törekvő Volturi-klánnal. Minden jó, ha vége jó, viszlát, vámpírok, jöhetnek a zombik!

Kiszolgálni a célközönséget

Nos, hát bevégeztetett. Stephenie Meyer írónő Twilight bestseller-trilógiájának négy éve indult filmes feldolgozásai révbe értek – mind a történetet, mind az anyagiakat tekintve. Nem beszélhetünk olyan generációs regény- és filmfolyamról, mint az egy évtizedet felölelő Harry Potter-univerzum esetében, de az bizonyos, hogy már az írásművek esetében az igen jól behatárolt célközönség, a tizenéves lányok újabb alany (alanyok) után kell, hogy nézzenek, akikért rajongani lehet. Az Alkonyat-filmek azért születtek, hogy a kamasz hölgyekre oly jellemző elfogódott hódolatot kielégítsék – a könyvek sokmilliós eladása után borítékolni lehetett, hogy a filmekre szintén nagy vevőközönség mutatkozik; és tényleg –, a Meyer-írások (a megbántás szándéka nélkül) átlagosan kidolgozott ponyvák, a lektűrök között szép számmal akadnak náluk jobb és legalább annyira megfilmesítendő alkotások. De nem is ez a lényeg. Meyer – és a filmek – két komoly keresletnek tudtak megfelelni. Az egyik tradicionális, a másik újabb keletű. A pubertáskori fiatalemberek örök időktől vágynak a különlegességre, az "én más vagyok, mint a többi" érzésére, aminek a vámpírba szerelmesedő középiskolás emberlány története tökéletesen meg tudott felelni, elsősorban a korosztály számára olyan meghatározó párkapcsolat vonatkozásában. Másrészt a modernkor ikonikus hősei a vérszívók lettek – még újabban a zombik –, akiket csak laza genealógia fűz a XIX. századi Bam Strokerhez és az ő Drakula grófjához. Az új idők új vámpírjai embervért nem szívnak, nem ölnek, azaz: erkölcsileg rendben vannak – persze, léteznek rosszak is, de nem ők szolgáltatják a követendő mintát –, nappal éppúgy elboldogulnak, mint éjjel. (Egy-két kivételtől eltekintve) megmaradtak örökre fiatalnak, tízen- és huszonévesnek, (emiatt is) erejük teljében vannak, fizikailag fantasztikus dolgokra képesek, és hát melyik tinédzser ne vágyna látványos attrakciókra (hogy az osztálytársak elismerését kivívja)? S abszolút nem mellékesen: az öregedés- és elmúlás-faktor kiiktatása mellett nincsenek zavaró testi funkcióik, nem esznek, de nem is ürítenek, mi tagadás, idilli egy állapot a felnőtté váló teste működésével bajlódó kamasznak.

A nagy finálé

Az Alkonyat – Hajnalhasadás II. rész, a finálé éppenséggel e korosztály életében olyan fontos érettségi tablójához hasonlóan zárul, ahol mindenki egy "mozgókép-fotó" erejéig felvonul, "meghajlik és elköszön", aki a négy Alkonyat-filmben szerephez jutott. Lehet függöny előtti szereplő-meghajlásnak is tartani, hiszen az előadás befejeződött.

Mondhatjuk, a zárlat második felvonása (hiszen a Hajnalhasadás ketté lett bontva) pont olyan, amilyennek lennie kell, a jók és a rosszak egymásnak feszülnek, a szálakat elvarrják, a történet nyugvópontra kerül, és ha még megvolna a filmgyárakban a "happy end"-sablon, nyugodtan kitehetnék a végére (azért merjük leírni a boldog véget, mert a könyvekből már minden érintett ismeri a befejezést).

A Hajnalhasadás első részében Bella (Kristen Stewart) férjhez ment szerelméhez, Edwardhoz (Robert Pattinson), s miközben kis híján belehalt, megszülte kislányukat, Renesmee-t, és hogy fel is nevelje a gyermekét, Edward vámpírrá változtatta. A vérszívó-páholy, a Volturik tanácsa azonban el akarja pusztítani a lánykát, mert halhatatlan gyermeknek tartják, aki zabolázhatatlan pusztításával (ami azért nagyon nincs ellenükre) nagy bajt hozna a vámpír-klánra, túlságosan az emberi szemek elé kerülnének, és oda lenne az évszázadok alatt kiépített láthatatlan hatalmuk (ezt meg nagyon nem szeretnék). Sereget gyűjtenek – ám a Cullen család sem tétlenkedik, tanúkat keresnek szűkebb és tágabb baráti körükben, akik bizonyítani tudják, Renesmee bár félig ember és félig valóban halhatatlan, nem megátalkodott dúvad. Egyfajta "eposzi előszámlálás" során megismerkedünk a szomszédból, illetve az amazonasi őserdőből, Egyiptomból, Írországból – és így tovább – érkező, Cullen-családbarát kollégákkal (vagy azokkal, akik azért csatlakoznak, mert ősrégi elszámolni valójuk akad a Volturikkal), akik a vámpírok emberfeletti képességein túl egy-egy egyedi adottsággal is rendelkeznek. (Van, aki négy őselemnek parancsol, van, aki halálos elektromosságot csihol a testéből stb. – Bella védőpajzsot növeszteni képes.) Társulnak az ősellenség farkasok is, Jacob (Taylor Lautner) vezetésével, mert a fiúnak ("farkas-nyelven" szólva) "bevésődött" Renesmee, vagyis: a kislány "egyensúlyt teremt az erőben", békét hoz a két gyűlölködő faj közé.

A nagy csata elkerülhetetlen, amikor megmarad az első hó, a Volturik számban többszörös csapata felsorakozik a Cullen-villa közeli mezőn, velük szemben csupán maroknyi Renesmee-hívő áll, fájón hiányzik közülük Alice (Ashley Greene), a jövőt-látó vámpírkuzin – lehet, hogy tud valamit?

Bálványsors

Bill Condon – a Dreamgirls és az Érzelmek tengerében rendező-forgatókönyvírója (a legjobb adaptált scriptért Oscart kapott) és a Chicago forgatókönyvírója – rendezte a kettébontott utolsó epizódot. Az Alkonyat – Hajnalhasadás II. rész jóval akciódúsabb, mint a zárlat első fele, leginkább: mert a cselekmény ilyen. Condon érdeme, hogy látványosra (és olykor erősen korhatárosra) sikerült a csatajelenet illetve, hogy humort adott a sztorihoz, ami korábban nem volt (persze most sem teng túl). S bár akadnak jól ismert nevek a mellékszerepeket játszók között – Michael Sheen kiélvezi az utolsó gonoszkodási lehetőségét az Alkonyat-sagában, Dakota Fanning ellenben alig kapott lehetőséget, s akkor is csak néz (aminek erejét tompítja a piros kontaktlencse), Lee Pace pedig igyekszik kihozni a maximumot minimumszerepéből –, úgyis a lényeg Stewart és Pattinson – és valamelyest Lautner – jelenlétére helyeződik. Nem mérvadó, hogy mit teljesítenek, hiába mondjuk, hogy színészszakmailag a teljesítményük nem számottevő, a célközönség úgyis rajong, és szép számmal akadnak majd olyanok, akiknek a szemében Stewart, Pattinson és Lautner Bella, Edward és Jacob marad örökké. Ez a bálványok sorsa.

6/10